vagy maradjunk együtt a biztonságos langymeleg szarban?

Mostanában ez foglalkoztat sokat. Együtt lenni kényelmes és olcsó, de lassan gyilkol. A legnagyobb baj, hogy elvárásaim vannak: szeretném, ha rám nézne valaki, ha megérintene, ha fontosnak tartaná,m ami nekem fontos (de legalább nem szarna bele magasról). A rutindolgokat nem tudom értékelni, amíg nem hiányoznak, és valószínű és is ezt tudom csak nyújtani: oda nem figyelést, bosszantó dolgokat, amik zavarják anyátokat. Szóval minden kényelmével (rutinok, ismert problémák) ez lassú haldoklás.

Még egy újabb esély a boldogságra - ez jól hangzik. Ha elmennénk ketten két irányba, akkor mindenki azt kezdhetne a felszabaduló életével, amit akar, akár még az is lehet, hogy boldog lehetne. Hogy találna valakit, aki szereti. Ahogy persze magamat ismerem, ez inkább elkallódó, eltévedt élethez vezetne, amiben a saját magam által okozott problémákat nem vagyok képes meghaladni.

Halak vagyok. nem sokan tudják, nemigen veszik észre, de nagyon is illik rám ez a jegy. Aminek az egyik sajátossága, hogy képes elhagyni magát. Az utcán élők között többen vannak álmodozók, nagy tervezők, egykor viszonylag nyugisan élők, akiknek a lába alól kiszaladt a talaj. Akik elvesztve a támaszt, ami a stabilitást adja, teljesen eltévedtek. Belefé forduló, mindenkit utáló, zsémbes öregúr, akinek se barátja, se ismerőse, aki ránézne - ez a valószínű jövőm. De hogy ne is adjak egy csepp esélyt se annak, hogy valaha boldog lehessek?