Itt egy tanács Billy bácsitól:

És itt van egy tőlem:

Ne maradjatok benne olyan kapcsolatban, ami nem jó. Nem az a lényeg, hogy ha ma nem érzed jól magad, akkor menekülj, hanem ha ez az állapot állandósul, akkor menni kell. Nem apró jelei vannak, hogy menni kell, csak egyszerű elbagatellizálni, egyszerű mentséget találni, vagy nem észrevenni a mindennapok darálójában. Azt hinni, hogy a probléma csak ma áll fenn, holnap jobb lesz. Nem lesz.

Anyátokkal nem tudunk már beszélni egymással, elég régóta nem mondja el, ha baja van, nem tőlem kérdez, nem igényli a véleményem, a támogatásom. Akkor szól hozzám, ha ki kell nyomtatni valamit, vagy olyan probléma adódik, amit semmiképp nem tud megoldani nélkülem, egyébként nem is köszön. Nyilván, látjátok hogy beszél velem, de semmi olyan, amit egy vadidegennek ne mondana el, ha találkoznak a vonaton. Szar a meló, hülye a főnök. Talán a veletek kapcsolatos dolgokat osztja meg néha. Nem nyitja meg amiket küldök neki, nem érdekli. Így persze már én sem osztok meg vele semmit, így hiába találok valamit, ami izgalmas vagy érdekes, nincs kinek elmondanom. Persze biztosan én vagyok a hibás, hogy ide jutottunk, mással sem tudok kommunikálni, de nem vettem észre mi a baj, mikor van baj.

Azt tudom, hogy nem sokkal azután, hogy az új házba költöztünk, anyátok már el akart menni. Bárcsak megtette volna! Biztosan szar lett volna először, de legalább esélye lett volna neki is, meg nekem is, hogy boldogok legyünk, vagy legalább megpróbáljuk. Én mindig is gyáva voltam menni, kifogásnak meg ott volt, hogy kell a pénz, mi lenne akkor ha az én fizum kiesne az amúgy is szűkös költségvetésből. Én mindig bamba voltam, hogy észleljem a problémát addig, amíg el nem mélyült. Minden tétova lépésem, hogy rendbe hozzam visszapattant.

A gyerekek kedvéért? Bullshit. Nektek jobb most? Velem ti sem tudtok beszélni, én sem veletek. Amikor hazajövünk mindenki menekül, el innen, befelé a számítógépbe, nem csoda ha csak a hátam látjátok állandóan. Elszalasztottam az esélyt, hogy kialakuljon, és ez amiatt a viszony miatt van elsősorban, ami anyátok felé kialakult. Védekező mechanizmusaim vannak, életem nincs. Őszintébb és tisztább lenne felétek is, ha szétmegyünk, ha anyagilag nem is, de lelkileg ti is jobban jártok.

Ha nincs mit megosztani, nem szabad maradni. Ha nem jut eszedbe pár dologról, hogy de jó lenne elmondani, megmutatni neki, akkor menni kell: kiürült a kapcsolat. És ez nem a számla, meg a gyerek iskolai értesítője. Mit olvastál, láttál hallottál? Ha semmit, akkor miért nem? Ha valamit, akkor miért nem akarod megosztani? Nem feltenni a Facebookra, az a csalás: nesze mindenkinek, hátha valaki reagál. Nem: mikor jut eszedbe, hogy ez neki is érdekes lehet? Néha küldök nektek valamit, filmes blogot, nyelvész cikket, politikai véleményt - mert eszembe jut, hogy érdekelne titeket. Ha eszedbe sem jut? Vagy, ha - mint én - néha ha mégis eszedbe jut felteszed a kérdést: de minek küldjem el, ha nem lesz reakció? Ha el sem olvassa?
Nem szabad maradni, ha nincs szex. Nálunk nincs, kb. E. születése óta. Előtte sem volt megfelelő minden, de gondoltam majd megoldódik. Hát nem. Ellenben az önbizalmam megingott rendesen. Az hogy rám sem néznek, meg sem érint iszonyatosan megvisel, majd egy másik alkalommal írok róla, most még nem tudok.
Ha nem szeretsz hazamenni HOZZÁ, akkor nem szabad maradni. Ha jobban érzed magad, amikor nincs ott, ha a saját szobád, számítógéped erősebb vonzerő, ha inkább csinálsz valamit egyedül, minthogy megosztani kelljen.

Mondom súlyos jelek. Biztos van még ezer, kisebb-nagyobb. De észre kell venni a pontot amikor menni kell és menni kell. Benne maradni csapda.