Döbbenetesen naív tudok lenni néha. Ami azt jelenti, ostoba.

Azon gondolkodom, hogy volt-e esélyem. 

Amikor pár hete elhangzott, hogy "köztünk semmi sem működik", akkor ledöbbentem. Hogy miért? Mert én sohasem mondtam volna, hogy "semmi sem". Hogy nem működik az lehet, hogy igaz, ha mérlegre rakjuk a jó és rossz dolgokat, lehet, hogy az egyenleg azt mutatja. 

Kényelmes vagyok, lusta, nemtörődöm és adottságnak veszem, hogy ez létezik, de a "semmi sem működik" szíven ütött. Én azt mondtam magamnak, hogy sok minden nem működik, de alapjában véve szeretlek és ez egy esély, hogy majd megjavul, hogy majd egyszer rászánjuk magunkat és megtesszük a megfelelő lépéseket. De a semmi sem olyan lezárt, eldöntött.

Akkor már világos volt, hogy nem lesz folytatás. Innen nem lehet. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy volt-e esélye ennek a folytatásnak egyáltalán. Amikor én úgy döntöttem, hogy jövök, részt veszek ebben a projectben, (néha szeretem azt hinni, hogy) lehetővé tettem, hogy megvalósuljon - akkor tulajdonképpen miért is adtam fel mindent? Volt-e más lehetőség, mint pár év együtt, majd mikor már nincs rám szükség, akkor vége? Megvolt-e az esélyem? Megvolt-e az elegendő információm, ahhoz, hogy jó döntést hozzak?

Persze ha nem vettem észre, ha nem tudtam, akkor magamra vessek. Hiszen ennyire ismerni kellene egymást. Biztosan hazudok magamnak, ha azt mondom, ezt nem lehetett tudni. Mégis: nem lett volna egyszerűbb őszintének lenni?