Elmentünk a volt sulim mellett. Ahogy az autó megy, azt kérdezi anyu: ugye ilyenkor kicsit gyorsabban ver a szíved? 

Nem. 

Az igazság az, hogy nem maradnak ilyen emlékeim sem. Nem emlékszem a dolgokra amik régen történtek, alig néhány töredékre, részletre, de nincs még ma is a szemem előtt ahogy... 

és ami azt illeti, az emberekre sem emlékszem. Nevek vannak a fejemben, személytelen adatokként, pár emlék, ami közös - de se a tények, se az akkori érzelmek, se a zajok, fények akármi. Nincsenek a fejemben. Elmúlt és meg mintha mindig is kívülálló lettem volna saját életemben itt vagyok emlékek nélkül. 

Lehet nem vagyok képes érzelmekre. Néha komolyan autistának vélem magam, persze a cool cucc nélkül: nemhogy a fotografikus memória nincs, de egyáltalán memória sem. Nem voltak barátok, szerelmek, akik megmaradtak volna. Persze voltak, akikkel jól éreztem magam, amit akkor barátságnak gondoltam - mára elillant. Voltak lányok, de amit akkor szerelemnek hittem mára semmivé vált. 

Üres vagyok.