amiben élünk, az a család.

Emlékszem, mennyire meg voltam lepődve és ki voltam akadva, amikor kiderült valami blogbejegyzésből vagy ilyesmiből, hogy anyátok válni akar. Ez akkor volt, amikor beköltöztünk a házba, a házunkba, amit együtt építettünk, amiben a jövőnket képzeltük el. Azóta annyi változott, hogy minden ilyet gondosabban rejt el előlem: de az nem, hogy nem kér belőlem.

Ma beszélgettünk, és ismét kiderült, hogy semmit sem jelentek neki. Kényelmes vagy a gyerekeknek jó, ha családnak hazudjuk magunkat, de ennyi. Azt mondta: "rosszul vagyok attól, ahogy szólok hozzád". Meg azt is, hogy nem tévesztette el a ragozást.

Nem tudom, hogyan jutottunk el idáig. Az én tétova kísérleteim ennek megfordítására, rendezésére mindig valahogy félresiklottak, hatástalanítva lettek vagy csak elhaltak maguktól. Meglepve sem kellene lennem, hiszen. Mégis ki vagyok akadva, mert mindig azt hiszem, hogy azért annyira nem gáz a helyzet. Holott tudom, hogy az.

Miért jöttem ki mégis Angliába? Miért nem hagytam el őt meg titeket, amikor lehetőség volt (vagy bármikor máskor)? Magam sem tudom. Lusta vagyok vagy pszichésen sérült, gyanús, hogy inkább mindkettő. De akkor legalább már nem kell megkérdeznem, hogy hol keressek munkát: ahol akarok. 1-2 év még, és egyiktek sem lesz itt, hogy kifogást, alibit jelentsen, vagyis marad egy végtelenül kiüresedett semmi. Család. 

Eredetileg arról akartam írni, mennyire el vagyok keseredve magam miatt, meg hogy hogy szét vagyok esve pszichésen, de azt majd máskor. Most csak nézek magam elé, hiszen az ok, amit talán mindig is tudtam itt van. Elcsesztük ezt nagyon.