Kaló Jelnő mondogatta azt a viccet (?), amiben a pszichológushoz elmegy a csaj és azt mondja: "Doktor úr az a probléma, hogy nem szeretem a férjemet!". Mire a doktor: "Hát szeresse!"

Szóval az van, hogy próbálom figyelni azt ahogy beszélünk egymással, de nem látom azt a drámát, ami a szakítást indokolná. Igen, van amikor úgy beszélünk egymással, hogy azt rossz hallgatni, de az esetek többségében nem. Biztosan bennem van a hiba, de azt sem értettem már, hogy "semmi sem működik". Az van, hogy tök jól beszélgetünk amikor sétálni megyünk, teljesen normális a hangnem reggelinél vagy amikro elmondunk valamit egymásnak, vagy a csajokkal beszélünk. 

Amitől én félek, hogy az, hogy "hogy beszélünk egymással" azt azt is magában foglalja, hogy beszélünk egymással. Tényleg jobb lesz, ha nem? Ha nem lesz kinek megmutatni mit olvastam a neten, vagy ha nem lesz kitől megkérdezni, ami érdekel? Ha nem lesz akinek elmondhatnád, mi volt a szoftverrel vagy akinek szólhatnál, ha elmégy fodrászhoz? Tudom, hogy mostanában inkább elutasító voltam (kicsit rosszul érint, hogy ez neked nem jelent semmit), de még most is tök sok a normális interakció közöttünk.

Ha azt mondanád, hogy boldog akarsz lenni, szeretnél olyan társat találni, akit igazán szeretsz, akkor nyugodtabb lennék, az azt jelentené, hogy nem adtad fel - sok sikert, legyél boldog. De úgy tűnik, hogy nincs ilyen, csak azt gondolod, hogy engem ne. Elég ez? De biztosan az, olyan régen mondogatod magadnak, hogy én vagyok a probléma, hogy más talán nem is lehetne.

Biztosan csak félek és sajnáltatom magam, de ha ketten, külön és magányosan szenvedünk tovább, az nem hiszem, hogy olyan jó lenne. Csak annyit mára. 

"Hát szeresse!"