MertDe Most éjszaka van. Nemrég ébredtem, rosszat álmodtam, és eszembe jutott, félek.

Félek, hogy mi lesz. Félek, nem fogom kiállni a próbát, nem érek fel az egyedülléthez, nem vagyok elég jó. Ez a bizonytalanság. Az elhagyottak kétségbeesése a jövő miatt. Ezt majd az idő elrendezi, most sajnáltatom magam, mint mindenki, aki elvesztett valamit. Biztos megérdemeltem, hogy egyedül legyek, de még nem tudom elfogadni, nem tudok mit kezdeni vele.

De nem csak úgy félek, hogy a jövő elbizonytalanít. Konkrétan is. Félek egyedül lenni. Ez hülyeség, nem is mindig, folyamatosan van jelen, de tudom, hogy amikor egyedül alszom el vagy egyedül ébredek, akkor van bennem egy konkrét félelem. Nem sokszor volt eddig ilyen. Néha 1-2-3 napra, párszor hetekre, mindig tudva hogy vége lesz más. De most nem lesz majd ilyen. Most marad a félelem. 

Néha rosszat álmodok. Néha zajokat hallok. A félelem fortélyos. 

És közben a legnagyobb félelmem már nem bizonytalan többé: már bekövetkezett: egyiktek sem kérdezte meg hogy vagyok. Igen, anyátok így döntött, én meg rábólintottam. Mit is tehettem volna? Én a magam részéről már meghoztam a döntést, akkor amikor ide jöttem veletek. Azzal az én önálló életem lezárult. Most nyithatom újra. De egyikteknek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy ez hogy érint. Rábólintottam. Persze. Ti meg elhittétek. 

Mert félek kimutatni mit érzek, mennyire meg vagyok zavarodva, mennyire kétségbe vagyok esve. Elmondani meg nem tudom.